Szerednyey Béla neve évtizedek óta összefonódik a magyar színjátszással és a kifogyhatatlan energiával, de a Jászai Mari-díjas művész most olyan őszinteséggel vallott az évei számáról és a mindennapjairól, ami mindenkit meglepett. Bár a naptár könyörtelenül halad előre, és a népszerű színész már közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz, a lendülete egy fikarcnyit sem hagyott alább. Sőt, ha ránézünk a színpadon vagy a magánéletben, egy olyan embert látunk, aki fittyet hány az idő múlására, és esze ágában sincs visszavenni a tempóból.
A titok nyitja nem valamilyen csodaszerben rejlik, hanem abban az életigenlésben, ami Szerednyey minden mozdulatát áthatja. A művész bevallotta, hogy a genetikának és a szerencsének is sokat köszönhet, de a legfontosabb mégis az a belső tűz, ami nap mint nap hajtja előre. A színház világa nem kíméli az embert, a próbák és az esti előadások fizikailag és szellemileg is megterhelőek, ám ő ebben a közegben érzi magát igazán elemében. Számára a munka nem nyűg, hanem az az éltető erő, amely fiatalon tartja a szívét és a lelkét is. Nem tagadja, néha ő is érzi a fáradtságot, de amint kigyúlnak a fények és megszólal a taps, minden fájdalom és kimerültség elillan.
A magánéletében is ugyanolyan aktív, mint a világot jelentő deszkákon. Szerednyey Béla imádja a természetet, a mozgást és a tartalmas kikapcsolódást. Elmondása szerint a titka egyszerű: sosem engedi meg magának, hogy belelustuljon a hétköznapokba. Mindig talál valamilyen elfoglaltságot, legyen szó egy nagy sétáról, vitorlázásról vagy a barátokkal töltött minőségi időről. A felesége, Szilvia mindenben támogatja, és ez a harmonikus családi háttér az a biztos bázis, ahonnan minden reggel újult erővel tud elindulni. A színész nevetve mesélt arról, hogy néha még a fiatalabb kollégáit is lepipálja teherbíró képességben, amit sokan irigykedve néznek a kulisszák mögött.
A hetvenedik év felé közeledve Szerednyey Béla nem a visszavonuláson gondolkodik, hanem újabb és újabb terveket szövöget. Úgy véli, az öregedés csak egy állapot, amit méltósággal és rengeteg humorral kell kezelni. Nem fél az ráncoktól, hiszen minden egyes barázda az arcán egy-egy szerepet, egy-egy emlékezetes nevetést vagy tanulságos pillanatot őriz. A közönség szeretete pedig az a visszajelzés, ami megerősíti abban, hogy még nagyon is sok keresnivalója van a reflektorfényben. Szerinte a legfontosabb, hogy az ember megőrizze a gyermeki kíváncsiságát a világ iránt, mert amíg valaki tud rácsodálkozni az élet apró örömeire, addig az idő vasfoga sem tud rajta fogni.
