Márkus László, a magyar színháztörténet megkerülhetetlen, enigmatikus óriása, akit a közönség csak Színészkirályként emlegetett, június 10-én lett volna 99 esztendős. Ám az ünneplés helyett az emlékezés ködje borul arra a tragikus 1985-ös szilveszteri estére, amikor a függöny végleg lehullott minden idők egyik legtitokzatosabb tehetsége előtt. Márkus László élete összeforrt a színpaddal, azzal a varázslatos világgal, ahol az élete valójában zajlott.
A színészóriás hosszú évek óta titokban vívta könyörtelen küzdelmét a leukémiával. Környezete és kollégái tudtak a súlyos betegségről, ám ő nem engedte, hogy a szánalom árnyéka vetüljön a munkájára. Maximalizmusa, amely olykor maró gúnyban és a középszerűség iránti kérlelhetetlen megvetésben nyilvánult meg, arra kényszerítette, hogy az utolsó leheletéig játsszon. Ahogy ő fogalmazott: a színpadon volt az igazi énje, a magánélet pedig csupán egy eljátszandó szerep volt számára.
Az a bizonyos december 30-i este a Kongresszusi Központban drámai fordulatot vett. Egy vidám szilveszteri műsor felvételére készült, tele energiával és a szakma iránti alázattal. Ám az öltöző csendjét hirtelen halálos fenyegetés törte meg. Gálvölgyi János és Körmendi János szeme láttára Márkus László állapota drasztikusan romlott. A korábban még viccelődő, életvidám zseni hirtelen összeesett, és a küzdelem, amelyet oly sokáig titkolt, a végéhez ért.
Gálvölgyi János máig elevenen őrzi a fájdalmas pillanatokat: amikor belépett az öltözőbe, barátja már a kanapén küzdött az életéért. A mesterséges lélegeztetés és a gyors orvosi segítség sem tudta visszafordítani az elkerülhetetlent. Gálvölgyi visszaemlékezése szerint abban a pillanatban, ahogy a halál árnyéka ráborult a szobára, érezte, hogy Márkus László az ő karjaiban távozik az élők sorából. A mentők már csak a tragédia megtörténtét tudták rögzíteni.
Márkus László sorsa a maximalizmus és az önfeláldozás története. Bodrogi Gyula, aki számtalanszor állt vele egy deszkán, úgy emlékszik rá, mint az „abszolút színészre”, akinek nem volt és nem is akart magánéletet, mert minden idegszálával a színházat szolgálta. Különc volt, akitől sokan féltek a nyers őszintesége miatt, de akit a tehetsége okán mindenki tisztelt. Sírkövén a Színészkirály felirat ma is hirdeti: egy legenda ment el, aki az utolsó pillanatig a közönségnek akart élni, még akkor is, ha a teste már régóta feladta a küzdelmet.
