Felfoghatatlan veszteség érte a magyar kulturális életet, a színpad egyik utolsó nagyasszonya örökre lehunyta a szemét. A hírt hallva megrendülten állnak kollégái, tisztelői és a színházrajongók tízezrei, hiszen egy olyan korszak zárult le ezzel a tragikus távozással, amely pótolhatatlan űrt hagy maga után a művészeti palettán. Csernus Mariann neve évtizedeken át összeforrott a minőségi drámával, a szakmai alázattal és azzal a különleges kisugárzással, amely csak a legnagyobbakra volt jellemző. Amikor a színpadra lépett, a közönség szinte lélegzetvisszafojtva figyelte minden mozdulatát, minden rezdülését, hiszen tudták, hogy valami maradandó, valami igazi érkezik a deszkákra.
A pályafutása során számtalan emlékezetes alakítást nyújtott, amelyek kitörölhetetlenül beleégtek a magyar színháztörténet emlékezetébe. Nem csupán szerepeket játszott, hanem sorsokat formált meg, mélységeket mutatott meg, és olyan emberi érzéseket közvetített, amelyek a nézőtéren ülők szívéig hatoltak. Munkássága során mindig törekedett a tökéletességre, sosem elégedett meg a felszínes megoldásokkal, és fiatalabb kollégái számára is folyamatosan példaképül szolgált. Az ő szakmai hitvallása, az elhivatottsága és a hivatása iránt tanúsított feltétlen szeretete olyan örökség, amely még hosszú ideig iránymutató marad a pályatársak számára.
A halálhíre nem csupán egy színésznő távozását jelenti, hanem egy olyan szellemi örökség elhalványulását, amelyet a kortársaknak kötelességük továbbvinni. A színházi világban most csend honol, a kollégák közösségi oldalaikat elárasztották a megemlékezésekkel, fekete szalagok kerültek ki a profilképekre, és számtalan közös emlék, anekdota látott napvilágot a közösségi terekben. Mindenki felidézi azokat a közös próbákat, az öltözők csendjét, vagy éppen azokat a fergeteges tapsviharokat, amelyek egy-egy előadás végén fogadták. A gyász most mindenkit közös nevezőre hoz, hiszen egy olyan ikon távozott, akit generációk szerettek és tiszteltek.
Bár Csernus Mariann fizikailag már nincs közöttünk, a színházi előadások felvételein, a rádiójátékokban és az emlékezetünkben tovább él. Az a tűz, amellyel a hivatása iránt viseltetett, sosem fog kialudni a színház falai között. A szakma és a közönség is mély fájdalommal, de hálával gondol vissza azokra az évekre, amikor jelenlétével gazdagította a magyar kultúrát. Most, hogy a függöny végleg legördült, már csak az emlékek maradtak, amelyek viszont örökké őrzik egy páratlan művész és egy kivételes ember alakját. Nyugodjon békében, a színpadokon pedig örökké ott marad a nyoma, mint egy megismételhetetlen csillag ragyogása az éjszakai égbolton.
