Harsányi Gábor neve a magyar kulturális élet megkerülhetetlen pillére, egy olyan művészé, akinek jellegzetes orgánuma és színpadi jelenléte generációk számára vált meghatározó élménnyé. A Kossuth-díjas színművész, aki évtizedek óta kényezteti a közönséget szinkronhangjával és felejthetetlen alakításaival, most élete egyik legnehezebb harcáról rántotta le a leplet. Bár a színpadon és a nyilvánosság előtt mindig az erőt sugározta, a háttérben a szervezete egy láthatatlan, ám annál kegyetlenebb küzdelmet vívott a túlélésért.
A drámai fordulat egy reggelen érkezett el: a művész bal oldala teljesen lebénult. Az azonnali orvosi beavatkozásnak köszönhetően sikerült elkerülni a tragédiát, de a vizsgálatok olyan döbbenetes részleteket tártak fel, amire senki sem számított. Az Amerikai úti kórház falai között derült ki, hogy a szervezete korábban már két sztrókot is sikeresen kivédett, anélkül, hogy ő maga tudott volna róla. A harmadik támadással azonban már nem bírt el egyedül. Harsányi Gábor meggyőződése szerint éppen aktív, sportos életmódjának és a rendszeres meditációnak köszönheti, hogy ezek a korábbi esetek nyomtalanul múltak el, és hogy a harmadik sztrókból is képes volt felépülni. A 78 éves színész ma is rendületlenül edz, karatézik, így tartva karban elméjét és testét, követve ezzel olyan legendák példáját, mint a 96 esztendős Clint Eastwood.
Visszatekintve pályafutására, a művész őszintén vallott fiatalkori önmagáról is. Egykor gátlásos, komplexusokkal küzdő fiatalember volt, aki pattanásos arca és elálló fülei miatt azt hitte, csupán egy jelentéktelen karakterszínész válhat belőle. A sors azonban Várkonyi Zoltán személyében olyan mestert sodort az útjába, aki megtanította neki: nem a külsőségekkel kell foglalkozni, hanem azzal az érzéssel, ami az ember legbelsejében lakozik. Harsányi Gábor szerint ez a szakma kegyetlen, ahol a tehetség és a hatalom viszonya sokszor fájdalmas sebeket ejt, és ahol a sikerhez a tehetség mellett szerencsére és a megfelelő kapcsolatokra is szükség van.
Bár érezhető némi szelíd szomorúság a hangjában, amikor a színházi világ árnyoldalairól beszél, a jövőre vonatkozó tervei világosak. „Kifelé megyek az életből, de még van egy feladatom” – fogalmazott a művész. Életműfilmet szeretne készíteni a nyolcvanas években írt, Börtönszínház című darabjából. Ez az alkotás számára több szempontból is szimbolikus: a tehetség kiszolgáltatottságáról szól, ugyanakkor éppen ez a darab hozta meg számára a rangos elismerést Amerikában, ahol a legjobb férfiszínész díjával tüntették ki. A múltbéli bántásokkal, a szakmabeli igazságtalanságokkal már nem foglalkozik, hiszen a legfontosabb leckét már megtanulta: az életben maradni és alkotni, amíg csak lehet, a legnagyobb győzelem.
