Bródy János hamarosan egy egészen különleges mérföldkőhöz érkezik el az életében, hiszen a nyolcvanadik születésnapja már nincs is olyan messze. Ez az az életkor, amikor az ember önkéntelenül is megáll egy pillanatra, hogy visszatekintsen mindarra, amit elért, és azokra a barátokra, akikkel együtt indult el a hírnév felé vezető rögös úton. A legendás zenész és szövegíró számára ez a visszatekintés most különösen mély és érzelmes, hiszen a sors úgy hozta, hogy az egykori harcostársak közül már fájdalmasan kevesen maradtak mellette.
A magyar könnyűzene állócsillaga őszintén vallott arról a furcsa, néha már-már szürreális érzésről, amit az idő múlása okoz. Bródy János nem tagadja, hogy a kerek évforduló közeledtével egyre többet gondol azokra a pillanatokra, amikor még mindenki ott volt a színpadon és a színpad mögött is. A művész szerint ez a nyolcvan év egy olyan horizont, amelyről nézve már egészen más megvilágításba kerülnek a régi viták, a nagy sikerek és a közös alkotások öröme is. Az emlékezés folyamata nála nem csupán nosztalgia, hanem egyfajta belső párbeszéd a múlttal, amelyben a nevetések mellett ott van a gyász néma csendje is.
Különösen megrázó volt számára az a felismerés, amelyet Sulyi Péterrel, az Omega együttes egykori szövegírójával való kapcsolata és közös sorsa idézett fel benne. Sulyi, aki nemrégiben ünnepelte saját születésnapját, Bródy kortársa és barátja, és mindketten átélték azt a korszakot, amikor a magyar rockzene még csak bontogatta a szárnyait. Bródy János visszaemlékezéseiben megelevenednek azok az évek, amikor a kreativitás és a szabadságvágy fűtötte őket, és amikor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd egyedül kell képviselniük azt az örökséget, amit közösen építettek fel.
A zenész szavai mögött ott érezhető az a mély melankólia, amit a barátok elvesztése okozott az utóbbi években. Ahogy fogalmazott, szinte hihetetlen számára, hogy az Illés és a Fonográf korszakából, vagy éppen az Omega környezetéből mennyi meghatározó alak távozott már az élők sorából. Minden egyes veszteség egy-egy darabot szakított ki a saját lelkéből is, hiszen ezek az emberek nemcsak kollégák, hanem a fiatalságának tanúi voltak. Bródy János számára a nyolcvanas szám nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy olyan teher is, amelyet méltósággal és a múlt iránti tisztelettel igyekszik viselni.
A jövővel kapcsolatban Bródy továbbra is a tőle megszokott bölcsességgel és némi iróniával tekint előre. Bár a fizikai fáradtság néha jelentkezik, a szellemi frissessége és a világ történéseire való érzékenysége mit sem kopott az évtizedek alatt. Számára az alkotás és a dalok továbbra is a legfontosabb kapaszkodót jelentik, hiszen a zene az a nyelv, amelyen keresztül még mindig képes kapcsolódni a közönségéhez és elhunyt barátai emlékéhez is. Ez a jubileum tehát nem a visszavonulásról szól, hanem az életmű megkoronázásáról és arról a kitartásról, amellyel egy egész generáció érzéseit foglalta szavakba és dallamokba.
