Felfoghatatlan tragédia rázta meg a magyar művészvilágot és az egész országot. Hatvannégy éves korában elhunyt a legendás Jászai Mari-díjas színművész, Scherer Péter. A lesújtó és hirtelen hírt, amely azonnal letaglózott mindenkit, a környezete tudatta a nyilvánossággal. A zseniális alkotó távozása nemcsak pótolhatatlan űrt hagy maga után a színpadon és a filmvásznon, hanem elmondhatatlan fájdalmat is, hiszen imádott feleségét és három gyermekét kellett itt hagynia ezen a világon. A család és a legközelebbi barátok egy szívszorító virrasztással emlékeznek meg a kiváló édesapáról és művészről. A pályatársak és a barátok, köztük Liptai Claudia is, megrendülten búcsúznak a pótolhatatlan ikontól, és a visszaemlékezésekből az is kiderült, hogy a háttérben komoly, hosszan tartó betegséggel küzdött.
Ami azonban igazán hátborzongatóvá és mélyen megrázóvá teszi ezt a hirtelen gyászt, az az a beszélgetés, amelyet alig bő egy héttel a tragédia előtt rögzítettek vele. Scherer Péter az utolsó interjújában még mosolyogva, életigenléssel és a rá jellemző páratlan humorral mesélt a múltjáról, a pályájáról és az életéről. Senki, de még a legközelebbi rajongók sem sejthették, hogy ezek a szavak lesznek a legutolsó nyilvános gondolatai. A riporter az interjú végén feltett egy teljesen hétköznapinak tűnő kérdést: miként látja magát, a színházat és a művészetet öt év múlva. A színész válasza most, a halálhír tükrében, egyenesen könnyekig hatja a közönséget. Scherer Péter ugyanis elmosolyodott, és csak annyit mondott: ha öt év múlva is beszélgetünk, az szuper, mert az azt jelenti, hogy még élek. Ekkor még viccelődve, a beszélgetést lezárva hozzátette, hogy lassan fejezzék be, mert gyorsan elfárad. Most már tudjuk, hogy a sors kegyetlen módon nem adott neki öt évet.
A művész az interjúban őszintén vallott arról is, hogyan indult a karrierje, és mekkora áldozatot hozott a hivatásáért. Édesapja szigorú nyomására és kérésére ugyanis először nem a színművészetet választotta, hanem mérnök diplomát szerzett a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Csak ezután, a diploma birtokában fordult végleg a színház felé, és az egyetem elvégzése után egy teljesen független, alternatív színtársulatnál, az Arvisura Színházi Társaságnál helyezkedett el. Ez a kezdeti időszak pénzügyileg és szakmailag is abszolút reménytelennek tűnt, a mindennapi megélhetésért küzdöttek, de a színészi elhivatottság mindennél erősebb volt. Később kijelentette: a színészet számára nem munka, hanem igazi hitvallás volt, és ha egyetlen fillért sem keresett volna vele egész életében, ő akkor is pontosan ezt az utat választja.
A szakmai áttörést és az elismerést végül az 1995-ös Szentivánéji álom hozta meg számára, amelyben olyan hatalmas nevekkel játszhatott együtt, mint Udvaros Dorottya és Kulka János. Ez az előadás nemcsak díjakat hozott neki, hanem ekkor sodorta össze a sors Mucsi Zoltánnal is. Ebből a találkozásból egy harminc éven át tartó, legendás és szétszakíthatatlan barátság született. Olyan szoros kapcsolat volt az övék, hogy Scherer Péter elmondása szerint volt egy tizenöt éves időszak, amikor több időt töltött Mucsi Zoltánnal, mint a saját feleségével. Úgy vélte, ez a fonal köztük örökre megmarad, és soha nem veszíthetik el egymást. Bár az ország nem tudta, milyen súlyos betegséggel küzd, a színészlegenda valószínűleg tisztában volt a baj nagyságával, mégis az utolsó pillanatig játszott, tanult és szórakoztatta a közönséget, miközben felesége, Viki, mindentől óvta őt. Most a legközelebbi barátok, köztük Szabó Győző és Balsai Móni is némán gyászolják a csodálatos embert.
