Pótolhatatlan veszteség érte a hazai sportvilágot, amely most egy igazi ikont, egy monumentális egyéniséget gyászol. Életének nyolcvanhetedik évében, méltósággal viselt kor után, örökre lehunyta szemét Bretz Gyula, a magyar öttusasport egyik legmeghatározóbb, leginkább tisztelt és formabontó alakja. A szomorú hírt követően a döbbenet és a mély fájdalom hullámai söpörtek végig a sporttársadalmon, hiszen egy olyan ember távozott közülünk, aki nemcsak jelenlétével, hanem fáradhatatlan tenni akarásával is évtizedeken át alakította, formálta és védelmezte a magyar sport hírnevét.
A sportvezető és egykori kiváló versenyző péntek reggel távozott az élők sorából, magára hagyva egy olyan örökséget, amelyet nemzedékek fognak még emlegetni. Bretz Gyula neve egyet jelentett a kitartással, az úriemberi tartással és a sportág iránti feltétlen, már-már szerelmes elkötelezettséggel. Fiatalon, versenyzőként szívta magába az öttusa és a vívás szeretetét, s bár az aktív öttusázástól ezerkilencszázhatvanötben visszavonult, a pástról és a sportág közeléből soha nem tudott, és nem is akart elszakadni. A vívást még hosszú éveken át magas szinten, hatalmas szenvedéllyel folytatta, bizonyítva, hogy a küzdőszellem nála nem korfüggő, hanem belső hitvallás.
Az igazán nagy és embert próbáló feladat azonban későn, életének hetvenhatodik évében talált rá, amikor sokan már a megérdemelt pihenőéveiket töltik. Kétezer-tizenhatban a Magyar Öttusa Szövetség rendkívül súlyos, mély gazdasági és erkölcsi válságban és bizonytalanságban leledzett. Ekkor jött ő, mint egy igazi megmentő. Elvállalta a szövetség elnöki tisztségét, és határozott, mégis végtelenül elegáns kezekkel kezdte el újjáépíteni a romokban heverő szervezetét. Vezetése alatt a szövetség újra egyenesbe jött, tekintélyt és stabilitást nyert. Ezt a nehéz, embert próbáló, de sikeres elnöki pozíciót egészen kétezer-huszonegyig töltötte be, amikor átadta a stafétát, de szellemisége mindvégig ott lebegett a hazai sportolók feje felett.
Halálával nemcsak a Magyar Olimpiai Bizottság korábbi tagját és a Magyar Öttusa Szövetség egykori elnökét veszítettük el, hanem egy olyan bölcs mentort, akinek minden szava aranyat ért a pástok és a lőterek világában. Tisztelői, korábbi sporttársai és a jelenlegi versenyzők most egy emberként hajtanak fejet emléke előtt, miközben a döbbenet csendje ül a sportcsarnokokon. A búcsúzó szavak mindenhonnan záporoznak, a közösség pedig vigasztalhatatlan. Legyen neki könnyű a föld, emlékét a magyar sporttörténelem aranylapjai őrzik mindörökké.
