Mély és lesújtó gyász borítja el a magyar sportvilágot, miután megrendítő hír érkezett: életének 80. esztendejében, 2026. május 20-án örökre lehunyta szemét Géra Imre, a hazai kerékpársport valaha élt egyik legmeghatározóbb, legikonikusabb alakja. A kétszeres olimpikon távozásával egy olyan korszak zárult le, amelynek emlékei kitörölhetetlenül beégtek a rajongók és a sporttársak szívébe. Géra Imre, akit a szakmában és a legközelebbi baráti köreiben mindenki csak a tiszteletet parancsoló Sárkány becenéven szólított, az utolsó leheletéig hű maradt imádott sportágához és szűkebb hazájához.
A legenda története még 1947. március 6-án kezdődött Abaújszántón, ahonnan négyéves korában költözött családjával Miskolcra. A sorsdöntő fordulat 1962-ben következett be az életében, amikor a miskolci 100-as Szakmunkásképző Intézet elsőéves diákjaként Vőfély Pál tanár úr meglátta benne a szunnyadó őstehetséget, és határozottan a DVTK kerékpáros szakosztálya felé terelte. Polgár Kálmán edző kezei alatt a fiatal fiú elképesztő gyorsasággal fejlődött, és szinte azonnal kiderült, hogy a kerékpársportot mind mentálisan, mind fizikálisan pontosan az ő rendkívüli alkatára szabták. Imádta a kihívásokat, a legkedvesebb edzőterpe pedig a fenséges Bükk-hegység volt, de a kerekeit gyakran hajtotta szülővárosa, Abaújszántó irányába is.
Tehetsége annyira elementáris erejű volt, hogy alig 17 évesen, 1964-ben már a felnőtt válogatott keretét erősítette. Bár abban az évben tíz hazai összecsapásból nyolcszor valósággal tönkreverte a fővárosi riválisait, a döntéshozók mégis érthetetlen módon kihagyták a tokiói olimpiára utazó keretből. Ez a pofon azonban nem törte meg, sőt, még elszántabbá tette. Amikor 1966-ban a Miskolci VSC bekebelezte a DVTK szakosztályát, az ifjú titán a serdülőkorú Négyesi Zoltánnal és Polgár Kálmán edzővel együtt az új klubhoz igazolt. Innentől kezdve élete végéig, elszakíthatatlan kötelékkel, kizárólag az MVSC színeit képviselte a hazai és nemzetközi porondon.
Az igazi, világra szóló dicsőség 1968-ban érte utol, amikor kijutott a mexikóvárosi ötkarikás játékokra. Ez a világverseny örökre emlékezetes maradt számára: az egyéni mezőnyverseny során hiába sújtotta kétszer is drámai defekt, emberfeletti küzdelemmel a 21. helyen robogott át a célvonalon, míg a csapattal a 17. pozíciót szerezte meg. Mexikóban ráadásul akkora feltűnést keltett a tehetségével, hogy egy helyi kerékpáros elit klub azonnal szerződést és állampolgárságot ajánlott neki, hogy kint tartsák. Ő azonban nem engedett a hatalmas tengerentúli csábításnak, mert a szíve és a Bükk vonzása hazahúzta.
Négy évvel később, az 1972-es müncheni olimpián társaival – Debreceni Tiborral, Peterman Józseffel és Takács Andrással – egy olyan történelmi, elképesztő csúcsot állítottak fel a 100 kilométeres országúti csapatversenyben, amelyet a mai napig egyetlen magyar kerékpáros generációnak sem sikerült megdöntenie. Akkor a fantasztikus hatodik helyen zártak, Géra egyéniben pedig a 22. lett. Pályafutása során a világbajnokságokon is tündökölt, 1971-ben Mendrosióban a csapattal a szenzációs 7. helyet kaparintották meg, de egyéni nemzetközi sikerei között ott ragyog az 1973-as Békeverseny egyéni időfutamán szerzett csodálatos második helye is.
Miután 1978-ban befejezte az aktív, versenyszerű sportolást, a civil életben is keményen helytállt: a MÁV-nál helyezkedett el, majd bátor ipari alpinistaként, lakatosként és esztergályosként dolgozott, sőt, Németországban is szerencsét próbált. Amíg az egészségi állapota engedte, rendszeresen nyeregbe szállt. Miskolc városa nemrégiben a rangos „Miskolc város sportjáért-díjjal” ismerte el életművét, örökre beírva őt a halhatatlanok közé. Most a Magyar Olimpiai Bizottság és a teljes kerékpáros társadalom mély részvéttel osztozik a gyászoló család fájdalmában.
