Felfoghatatlan és lesújtó gyász borítja be a hazai színházi és filmes világot, miután a közönség egyik legnagyobb kedvence, a Jászai Mari-díjas zseniális művész, Scherer Péter hatvanöt éves korában tragikus hirtelenséggel örökre lehunyta a szemét. A megrázó hír villámcsapásként érte mindazokat, akik ismerték és rajongásig szerették őt, a mély fájdalom hullámai pedig teljesen sarokba szorították a sztárvilágot. Az ország Pepeként is emlegetett ikonjának elvesztése után most egykori harcostársa és évtizedes hűséges barátja, Badár Sándor döntött úgy, hogy megtöri a csendet, és könnyek között, teljesen összeomolva vall az imádott színész életének utolsó heteiről, valamint arról a titokzatos, súlyos kórról, amelyet szinte mindenki elől görcsösen elhallgattak.
A döbbenet ereje mindent felülmúl, hiszen Scherer Péterről a külső szemlélők, de még a közelebbi ismerősök nagy része is úgy hitte, hogy kicsattan az energiától. Badár Sándor elcsukló hangon emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor fülébe jutott a szörnyű igazság, és elárulta, hogy a legutolsó, hosszas telefonbeszélgetésük alkalmával még semmi, de abszolút semmi nem utalt arra, hogy barátja egészségi állapota ilyen drasztikusan és visszafordíthatatlanul romlott volna. Nem voltak napi szinten egymás életében, de amikor csak tehették, tárcsázták egymást, és órákon át képesek voltak lelkizni, nevetni, megvitatni a világ dolgait. Ez a legutóbbi alkalom is egy teljesen hétköznapi, tiszta, magánjellegű eszmecsere volt, ahol a közelgő elmúlásnak vagy a gyilkos kórnak a leghalványabb árnyéka sem vetült a szavaikra.
A háttérben meghúzódó küzdelemről csupán egy egészen szűk kör, a legbensőségesebb hozzátartozók tudhattak. Mucsi Zoltán, a színész elválaszthatatlan kollégája és barátja is megerősítette a közösségi oldalán, hogy egy elhúzódó, komoly betegség emésztette fel a művész szervezetét, amelyet ő elképesztő emberi méltósággal, panaszkodás nélkül viselt a legutolsó pillanatig. Badár Sándor szerint a színész egyszerűen egyáltalán nem akart erről tudomást venni a nyilvánosság előtt, nem akarta, hogy sajnálják, és soha életében nem beszélt a halálról, egyáltalán nem is készült fel a legrosszabbra. Olyannyira nem, hogy az utolsó napjaiban is tele volt tervekkel, a naptára szinte túlcsordult a következő hetekre betervezett előadásoktól és sűrű szakmai programoktól. Egészen a végsőkig aktívan akart élni, égni és alkotni, nem adva át magát a pusztító realitásnak.
Ez a feszített tempó és a folyamatos tenni akarás jellemezte őt mindig. Bár az állapota miatt bizonyos munkákat, mint például a Centrál Színház kisszínpadára tervezett új bemutatót már kénytelenek voltak elhalasztani, mégis az utolsó heteiben is megállíthatatlanul dolgozott a háttérben. A hitelesség kedvéért még egy rehabilitációs intézetbe is ellátogatott, hogy közvetlenül kapcsolódjon az emberekhez, hiszen lételeme volt a közönség és az őszinte emberi reakciók. Badár Sándor úgy véli, ha barátja hosszabb időre kórházba került volna, arról egészen biztosan azonnal értesült volna, így a tragédia hirtelensége még inkább elmélyíti a megválaszolatlan kérdéseket és a hátramaradottak mérhetetlen, fojtogató fájdalmát. Egy rendkívül szerethető, mindig derűs és tiszta szívű embert veszített el az ország, akinek hiánya betölthetetlen űrt hagy maga után.
