Még mindig nehéz elhinni, hogy Tompos Kátya, a magyar színjátszás egyik legfényesebb, legtehetségesebb csillaga már nincs közöttünk. Az idő múlik, a naptárak lapjai peregnek, de a fájdalom, amit a színésznő korai és tragikus távozása hagyott maga után, szinte tapintható. A rajongók, a pályatársak és mindazok, akik valaha is látták őt színpadon vagy hallották a hangját, máig keresik a válaszokat arra, hogyan történhetett mindez egy ilyen csodálatos emberrel. Kátya emléke azonban nem halványul, sőt, évről évre egyre fényesebben ragyog azokban a szívekben, amelyeket dalai és alakításai örökre meghódítottak.
A temető csendes zugában, ahol a végső nyughelye található, most is békés, mégis fájdalmas nyugalom honol. A sírhely környéke árulkodik arról, hogy az elhunyt művésznőre továbbra is rengetegen gondolnak szeretettel. A friss virágok, a gondosan elhelyezett mécsesek és az apró, kedves emléktárgyak arról tanúskodnak, hogy a látogatók nem felejtettek. Minden egyes gyertyaláng, ami ott pislákol, egy-egy történetet, egy-egy közös emléket szimbolizál, amelyet Kátya hagyott hátra. Az emberek csendben állnak meg a sír előtt, és sokan nem tudják visszatartani a könnyeiket, amikor a színpadon látott emlékezetes pillanatokra gondolnak.
Kátya élete és munkássága örökre beépült a magyar kulturális köztudatba. A hangja, amelyben egyszerre volt jelen az erő, a törékenység és a mély emberi bölcsesség, olyan érzelmi húrokat pendített meg, amelyekre kevesen voltak képesek. Bár a fizikai jelenléte már hiányzik, az öröksége, amelyet a művészetén keresztül ránk hagyott, tovább él minden egyes elhangzó dalban és minden felidézett színházi előadásban. A rajongók számára a sírhely meglátogatása nem csupán egy rituálé, hanem egy mélyen személyes találkozás a múlttal és azzal a tehetséggel, akitől túl hamar kellett búcsút vennünk.
A sírhely rendezettsége és a folyamatosan érkező virágok a bizonyítékai annak, hogy a szeretet képes átívelni az időn és a halálon. Vannak, akik hosszú utat tesznek meg, csak azért, hogy egy pillanatra csendben hajthassanak fejet, és megköszönhessék mindazt a szépséget és művészetet, amit Kátya az élete során adott. Az emlékezés ezen formája egyfajta vigaszt nyújt mindazoknak, akik gyászolják őt, hiszen látják: nincsenek egyedül a fájdalmukkal. Tompos Kátya neve összeforrt a tisztasággal és a kiválósággal, és amíg lesznek olyanok, akik felkeresik ezt a nyughelyet, az ő emléke soha nem fog elhalványulni. Az élet megy tovább, de a sírhely csendje emlékeztet minket arra, hogy néhány ember nyoma kitörölhetetlen marad a világban.
