Váratlanul érte a rajongókat a hír, amikor Ambrus Attila, akit az egész ország csak a Viszkisként ismert meg egykori sorsfordító tettei révén, a nyilvánosság előtt osztotta meg legbensőbb magánéleti küzdelmeit. A mindig határozott és kemény férfiként ismert Ambrus most egészen más oldalát mutatta meg: a sebezhető embert, aki hosszú évekig tartó, mély érzelmi hullámvölgyeken keresztül próbálta megmenteni azt, ami számára a legfontosabb volt. A házassága körüli nehézségek nem egyik napról a másikra alakultak ki, hanem egy lassú, alattomos folyamat eredményeként, amely végül mindkettőjüket próbára tette.
A Viszkis elismerte, hogy a kapcsolatukban felmerülő feszültségek és a hétköznapok szürke hétköznapjai olyan falakat emeltek közte és felesége között, amelyeket szinte lehetetlennek tűnt áttörni. Nem volt szó drasztikus drámákról vagy hangos veszekedésekről, sokkal inkább arról a csendes, felemésztő távolságról, amely akkor jön létre, amikor két ember elfelejt egymással valódi módon kommunikálni. Ambrus Attila szavaiból kiérződött a megbánás és az a fajta bölcsesség, amely csak a keserű tapasztalatok árán szerezhető meg. Kifejtette, hogy a folyamatos munka, a megélhetésért való küzdelem és a saját múltjából hozott terhek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a családi fészek melege lassan elszálljon.
Az őszinte vallomás szerint voltak olyan pillanatok, amikor úgy érezte, a szakítás elkerülhetetlen. A mélypontokon az ember hajlamos bezárkózni a saját sérelmeibe, és a másik fél viselkedését látni minden probléma forrásának. Ambrus azonban nem titkolta, hogy a felismerés, miszerint változtatnia kell, a legnehezebb lépés volt. Megértette, hogy az önzőség és a megfelelési kényszer elhomályosította a valódi értékeket. A szakítás gondolata árnyékként kísért, de végül mindkét fél úgy döntött, hogy a közös múltjuk és a gyermekük iránt érzett felelősség elég erős ahhoz, hogy új esélyt adjanak maguknak.
Az újrakezdés nem volt könnyű, és nem is ment egyik napról a másikra. Egy lassú, fájdalmas folyamat volt ez, amely során újra kellett tanulniuk egymást, újra kellett építeniük azt a bizalmat, amely a hosszú évek alatt megkopott. Ambrus Attila hangsúlyozta, hogy az életközépi válság, amivel szembe kellett néznie, valójában egy kényszerű önismereti tréning volt. Fel kellett ismernie, hogy a korábbi, küzdelmes életmódja és az abból fakadó feszültség hogyan hatott a legközelebbi szeretteire. A változás igénye belülről fakadt, és a felismerés, hogy a családja nélkül mindaz, amit elért, csupán üres díszlet, erőt adott neki a folytatáshoz. Ma már másképp látja a dolgokat: a türelem, az odafigyelés és a közös idő minősége került a középpontba. Ambrus a saját példáján keresztül világított rá arra, hogy sosem késő változtatni, ha az ember hajlandó szembenézni a saját hibáival és képes arra, hogy alázattal forduljon a társa felé, még akkor is, ha a szakadék szélén egyensúlyoznak.
