Krasznahorkai László neve világszerte egybeforrt a kortárs irodalom legmélyebb, legösszetettebb kérdéseivel. A 2025-ben Nobel-díjjal kitüntetett szerző, akinek alkotói univerzuma generációk számára meghatározó, nemrégiben Marosvásárhelyen, a kultúrpalotában találkozott tisztelőivel. Az est, amelyre a jegyek pillanatok alatt elkeltek, nem a megszokott irodalmi méltatások hangulatában telt. Szegő János kérdései mentén egy olyan beszélgetés bontakozott ki, amely minden eddiginél közelebb hozta az olvasókhoz az író vívódásait, és egy olyan gondolatot is megfogalmazott, amely sokak számára kijózanítóan hatott: az író a visszavonuláson gondolkodik.
A beszélgetés során Krasznahorkai elárulta, hogy pályafutását nem különálló kötetek egymásutánjaként éli meg. Számára minden egyes regény, minden egyes prózai alkotás ugyanannak a hatalmas, végeláthatatlan történetfolyamnak a része. Nem különböző könyveket ír, hanem egyetlen művet bont ki, amelyet évtizedek óta csiszol, formál, és vizsgál különböző nézőpontokból. Ez az állandó keresés, ez a folyamatos párbeszéd saját gondolataival az, ami írói pályáját végigkísérte, ugyanakkor ez az a teher is, amely láthatóan egyre mélyebb nyomokat hagy benne.
Sokan várták, hogy a Sátántangó, a kortárs magyar irodalom egyik alapköve, valamilyen alkotói megnyugvást hoz az írónak, ám Krasznahorkai szavai egészen mást tükröztek. Meglepő őszinteséggel beszélt arról, hogy saját műveivel szemben is szigorú kritikus maradt. Felidézte, hogy amikor Tarr Béla filmre vitte a művet, ő újraolvasta a szöveget, és bizonyos részeknél, például egy kafkás hangulatú rendőrségi jelenetnél, egyszerűen nem értette, mit is akart eredetileg kifejezni. Ez a belső elégedetlenség volt az, amely később Az ellenállás melankóliája megírására sarkallta, de bevallása szerint még azzal a művel sem tudott maradéktalanul békét kötni.
A beszélgetés során a szerző részletesen kitért arra is, hogyan születnek meg ezek a híresen hosszú, hömpölygő mondatok, amelyek a stílusának védjegyei. Szavai szerint nem tudatos stílusgyakorlatról van szó, hanem egyfajta kényszerről. Humorosan megjegyezte, hogy egy szerelmi vallomást sem lehet alany-állítmány-tárgy szerkezetű pici mondatokban kifejezni – a valódi érzelem egyszerűen kirobban az emberből, és követeli a magáét a mondatszerkezetben is. Ez a zeneiség és ritmus az, ami vezérli az alkotói folyamatot.
Amikor a beszélgetés végén elhangzott a kérdés, meddig kíván még írni, a Nobel-díjas szerző nem kertelt: erősen gondolkodik a kiszálláson. Elmondása szerint a gondolat már régóta foglalkoztatja, és sokáig arra várt, hogy a sors vagy valamilyen külső esemény döntsön helyette, de felismerte, hogy ezt a terhet neki kell viselnie. Bár a családja és az alkotás iránt érzett mély elkötelezettség egyelőre visszatartja a végleges döntéstől, a beismerés, hogy az írói pálya elérkezett egyfajta határponthoz, mély hatást gyakorolt a hallgatóságra. A Nobel-díj sem hozott számára belső feloldozást vagy nyugalmat – a kételyek, amelyek egész életpályáját meghatározták, ma is ugyanúgy jelen vannak.
