A Farkasréti temető csendjét ezen a napon valami egészen különleges, fájdalmas és méltóságteljes szomorúság lengte be. Tompos Katya, az ország egyik legtehetségesebb és legkedveltebb művésznője, akiért egy egész nemzet mozdult meg és imádkozott az utolsó pillanatig, most ünnepelte volna a negyvenkettedik születésnapját. Ez a nap azonban nem a tortákról, a pezsgődurranásról vagy a hangos gratulációkról szólt, hanem a néma emlékezésről és a végső nyughely mellett elhullajtott könnyekről.
A színművésznő sírja, amely a művészparcellában lelt örök békére, ezen a kora őszi napon valóságos virágtengerré változott. Már a kora reggeli óráktól kezdve érkeztek a tisztelők, a barátok és az egykori pályatársak, hogy leróják kegyeletüket az előtt a nő előtt, akinek mosolya és hangja kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar kultúrában. A sírkövet elborították a friss fehér rózsák, a liliomok és az apró mécsesek, amelyek lángja dacolt a széllel, mintha Katya örök fényét szimbolizálnák.
Az arra járók megrendülten figyelték, ahogy a gyászoló édesanya, Sigrid, megérkezett lánya sírjához. Az asszony, akinek fájdalmát ép ésszel felérni szinte lehetetlen, hosszú ideig állt mozdulatlanul a sírnál. A jelenlévők szerint a látvány szívbemarkoló volt: egy anya, aki a legboldogabb ünnepen nem átölelheti gyermekét, hanem csak a hideg márványt simogathatja meg. A csendet csak a levelek zizegése és a távolból beszűrődő városi zaj törte meg, de ott, a parcellánál megállt az idő.
Tompos Katya küzdelme a ritka daganatos betegséggel tavaly rázta meg a közvéleményt. A gyűjtés, amely a külföldi gyógykezelésére indult, megmutatta az ország erejét, ám a sors kegyetlen volt, és a művésznő szervezete végül feladta a harcot. Azóta ez az első születésnap, amelyet nélküle kell töltenie a szeretteinek, és az űr, amit maga után hagyott, minden egyes eltelt nappal csak mélyebbnek tűnik.
A sírnál elhelyezett apró emléktárgyak, egy-egy kézzel írt üzenet és a rengeteg égő gyertya mind azt üzenik: Katya nem felejtődött el. Sokan csak percekre álltak meg, lehajtott fejjel, némán imádkozva, emlékezve azokra a felejthetetlen alakításokra és dalokra, amelyekkel gazdagabbá tette a világot. A születésnapi emlékezés drámai ereje mindenkit emlékeztetett arra, milyen törékeny az élet, és mekkora kincset veszítettünk el idén májusban. A naplemente után is tucatnyi mécses világított még a sötétben, jelezve, hogy a szeretet és az emlékezés erősebb a halálnál.
